2016 szeptemberében elkezdtem tanulni a Corvinuson is. Ott első éves kereskedelem és marketing szakos voltam, az ELTE-n pedig harmadéves, végzős. Nem fogok hazudni, életem egyik legnehezebb és legfárasztóbb tanéve volt. A reggeleket az ELTE-n kezdtem, az estéket a Corvinuson vagy valamilyen felkészítőjén fejeztem be. Már októberben elkezdtem a szakdolgozatomhoz az anyaggyűjtést, de azt nagyon élveztem. A dolgozatom a Nyíregyházán élő kínaiakról szólt. Egy kínai ismerősöm segítségével – aki már akkor évek óta ott élt és így magyarul is jól beszél – elmentem a piacra és interjúkat készítettem velük: miért jöttek ide, hogy érzik magukat itt. Felvettem a kapcsolatot egy óvodával is, ahol az óvoda vezetője mesélt nekem a kínai gyermekek beintegrálásáról. A konzulensemnek és opponensemnek is nagyon tetszett a dolgozatom， ami nagyon jól esett, mivel sok időt fektettem bele... 

  Eközben eldőlt, hogy februárban beadjuk Kínába az ösztöndíjat egy tanévre, megpályázzuk a Chinese Goverment Scholarship-et. Tartottam a kapcsolatot abban az évben pár csoporttársammal, akik akkor mentek ki tanulni és imádták, így elkezdett már komolyabban érdekelni, hogy vajon milyen lehet odakint. Rékával – akiről már a korábbi részben is meséltem – elkezdtünk nagyon készülni. Egy barátja ajánlása alapján a sanghaji Donghua Egyetemre adtuk be a pályázatot. Mindig erről beszéltünk, már mindenki tudta, hogy készülünk. Próbáltam nem foglalkozni vele, azonban abban az időben nemcsak a suli miatt stresszeltem, hanem az a tudat is – hogy én lehet már jövő ilyenkor Kínában leszek – egy külön stresszforrás volt, mindamellett, hogy közben igen is vágytam ki és szerettem volna látni Kínát. Emlékszem, karácsonykor ott ültem a családdal az ünnepi vacsoránál és a sírás kerülgetett, hogy jövőre lehet, hogy nem tudom velük ünnepelni. 

   Az ösztöndíjhoz rengeteg papírra volt szükség, rohangáltunk a suliban a tanulmányi osztályra, útlevelet csináltattunk, külön orvosi vizsgálaton kellett megjelennünk, például: tüdőszűrésen, aids-vizsgálaton, teljes állapotfelmérésen. Brüsszelbe kellett postán kiküldenünk az iratokat. Összeszedtünk minden dokumentumot, majd expressz küldeménnyel feladtuk, amikor rájöttünk, hogy mindenből két másolat kellett volna, ezért még egyszer feladtuk... semmi üzenetet, semmi füstjelet nem kaptunk, hogy egyáltalán megérkezett- e csomag, megkapták-e a jelentkezésünket. Réka az egyik ismerősét megkérte, aki akkoriban pont Brüsszelben járt, hogy menjen el személyesen és kérdezzen rá. Azt a választ kapta, hogy minden okés, ott vannak a papírjaink.Így nem volt más, csak a várakozás: annyit tudtunk, hogy július közepén fog kiderülni az eredmény (ekkor április volt...)

   Amennyire hiányoltam a kihívásokat, egyszerre rengeteg lett így, hogy két egyetemet csináltam. Párszor el is jött a végpont, hogy fogok én levizsgázni pénzügyből, statisztikából...? Közben meg már az ELTE-n is el kellene kezdeni tanulni a záróvizsgára. A legjobb az volt, hogy mikor ez a pár kiakadásom volt, anya rögtön azt mondta, hagyjam ott, még mindig itt cseng a fülemben, amikor a jó kis pénzügy zh-m után sírva felhívtam, hogy nem fogom tudni megcsinálni, ő meg rögtön rávágta, hogy hát akkor hagyd ott. Tudom, hogy csak azt akarta, hogy jobb legyen és ne legyen ennyire stresszes, de ezzel a mondatával nem segített.

   Végül sikerült minden vizsgám az ELTE-n és a Corvinuson is, kezdhettem felkészülni a záróvizsgára. Életem legnagyobb szenvedése volt arra tanulni... mint már korábban említettem, a kínai nyelvet szerettem, de a többi tárgy már nem állt közel hozzám, na és két szóbeli vizsga is egy ilyen jó kis tárgyból volt: filozófia és eszmetörténet. Ezenkívül még töri (de azt szerettem) és maga a nyelv. Borzalmasan nehezen tudtam magamat rávenni, semmi nem maradt meg a fejemben, már csak úgy voltam vele, hogy legyen vége, mindegy, hogy sikerül.

   Természetesen miért is lett volna olyan egyszerű minden, a testvérem, Marci diplomaosztója pont azon a napon volt, amikor az én záróvizsgám. Én lazán mondtam, hogy elmegyek 11 órára a diplomaosztóra, aztán majd átmegyek az ELTE-re záróvizsgázni. Nincsen távol egymástól a két suli, és a záróvizsgánk is elég sok időt vett igénybe, így az egyik tanárnő is mondta, hogy ráérek átmenni később is, mert úgyis teremről teremre kell menniük a diákoknak. Ez mind szép és jó lett volna, azonban alapból is izgultam és közben kaptam az üzenetet, hogy nagyon haladnak, mennem kellene... Persze, megvártam még, hogy befejeződjön a diplomaosztó, de ekkor jött el a tényleges végpont, a stresszes tanévem eredménye: folyamatosan csak sírni tudtam. Gyönyörű kisírt szemmel odaálltam a kis családi fotóra és rögtön rohantam át a záróvizsgára. Persze, amúgy még csomó idő volt, egyáltalán nem kellett volna sietnem... na egy ilyen lelkiállapotban tényleg csak arra mentem, hogy legyek túl rajta és legyen vége... és hál' istennek vége lett, az egyik legnagyobb megkönnyebbülés volt.

   A nyaramat úgy terveztem, hogy sokat leszek a családdal, a Sziget Fesztivált is lehet kihagyom ( ez nálam nagy szó volt), hiszen ha megyek Kínába, akkor azt a pénzt inkább már az útba tenném bele.
2017. július 17. hétfő: A diplomaosztónk napja. Mindkettőnk családja elutazott Pestre a diplomaosztóra, így Rékával kitaláltuk, hogy ünnepeljünk közösen, ezért együtt elmentünk a Vintage Gardenbe. Nagyon jó kis délután volt, persze a legfőbb téma Kína volt. Milyen jó lesz, ha megyünk...., majd a szülők kijönnek látogatóba, stb... 
Aztán másnap jött a hír... kirakták a listát a honlapra és a mi nevünk nem volt rajta. Minden ismerősünk, aki jelentkezett, rajta volt, csak mi ketten nem... egyszerűen nem értettük, mi történt. Lehet, mégsem kapták meg a jelentkezésünket? Pár nap múlva felhívtuk őket és elvileg túl sokan jelentkeztek abban az évben, nagy volt a verseny a helyekért...
Nagyon fura érzések kavarodtak bennem. Ezt még senkinek nem mondtam, de valahogy éreztem, hogy én nem fogom megkapni (utólag inkább már azt mondanám, hogy éreztem és legbelül tudtam, csak nem mertem bevallani saját magamnak sem, nagyon nem álltam még készen rá), de úgy gondoltam, Réka meg fogja kapni. Végül egyikőnk se kapta meg. Szerintem sírtam 10 percet és utána továbbléptem, hiszen így is volt tervem: a Corvinust tudom folytatni és a szokásos fotózás mindig is ott van és akár kínaiak magyarra tanítása is lehetne egy opció. Nem esett jól a hír, de nem estem kétségbe. 
Vallom, hogy minden okkal történik. Annak az egy év stressznek, úgy tűnik, hogy egy negatív lezárása lett. Akkor ezt még nem gondoltam volna, de jobban nem is alakulhatott volna...:)

                                           Az első évünk után                  Az utolsó évünk után a Vintage Gardenben

 Folytatás következik...

 Ui.: Valamelyik nap már itt Sanghajban beszélgettünk arról az időszakról Rékával és kiderült, hogy akkoriban ő is ugyanígy érezte, de ő se mondta nekem, és én sem mondtam neki. Stressz volt rágondolni és belegondolni, hogy kijövünk... még jó, hogy ez az érzés elmúlt...:)