Mielőtt kimentem Sanghajba, elképzelni sem tudtam, vajon egy több mint 26 millió fős városban milyen lehet közlekedni.

A város egy igazi urbán dzsungel rengeteg többsávos úttal és felüljáróval.

Az első dolog, ami rögtön szembetűnő volt, hogy igazából mindenki arra megy, amerre lát. A gyalogosok simán átmennek a piroson, az autósok nagyon ritkán állnak meg a lámpa nélküli zebránál. Az első hetekben még bátran elindultam egy többsávos utat átszelő zebrán, majd rá kellett jönnöm, hogy itt bizony nem állnak meg a járművek akkor sem, ha látják, hogy már a zebra közepén állok. Vissza kellett mennem a zebra elejére és megvártam más gyalogosokat, hogy velük menjek át az út másik oldalára, s így máris sikerrel jártam.

A kollégiumi szobám ablakából gyakran hallottam sípszót. Először el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, aztán később láttam, hogy a környékünkön rendőr irányítja a forgalmat a jelzőlámpa mellett. Ilyen helyzetet később többször is láttam: a jelzőlámpák rendesen működtek, de még egy rendőr is ott volt, hogy irányítsa a forgalmat. Sőt, nem egyszer láttam olyat is, hogy a rendőr sípolt a motorosnak, hogy álljon meg, de a motoros csak visszaintett neki és ment tovább... :D

Az érdekes az, hogy látszólag össze–vissza közlekednek a járművek, a sofőrök mégis figyelnek egymásra, nagyon ritkán látni balesetet. Persze, azért láttunk összekarcolt, behorpadt kocsikat.  Egyetlen egy koccanást láttam az 5 hónap alatt, akkor egy Porscheba belekoccant hátulról egy másik kocsi. Azt hittem, hogy majd a luxusautó sofőrje kiszáll és elkezd üvöltözni, de ő csak nyugodtan hátrament, megnézte a kárt és megbeszélte a másik a sofőrrel a további dolgokat.

Az utakon az egyszerűbb kocsiktól a luxusautókig mindenféle korosztályú és típusú jármű volt megtalálható, bár a többségben modernebb autók voltak és a legtöbb elektromosan működött, amit a zöld rendszámtábla jelzett. 

Egy körülbelül 26 millió fős városban elvárható, hogy a közlekedés jól szervezett legyen és ez tényleg így is van. A következőkben sorra veszem a közlekedési lehetőségeket Sanghajban, mert mindegyikhez kötődik valamilyen élményem.

Metró

A városban 16 metróvonal található. Szinte egész Sanghajt átszövik, nincs olyan településrész, ahová ne lehetne eljutni metróval. A leghosszabb út, amit megtettem vele, másfél óra volt ki a reptérre.

Az általam gyakrabban használt metróvonal a 2-es, a 3-as, a 4-es és a 10-es vonal volt. A 2-essel jutottam el a Bundra, a 3-as és a 4-es állt meg az egyetemnél, a 10-essel meg főbb látványosságokhoz és Réka barátnőmhöz jutottam el egyszerűen. Egy-egy metrómegálló olyan nagy, hogy akár 10 perc séta csak az, hogy átszállunk az egyik vonalról a másikra, vagy csak az, hogy a kijárathoz eljussunk: a nagyobb megállóknak akár 6-7 kijáratuk is van. Mivel sok idő eltelt mindig a metrózással - főleg mert sok idő volt kiérni belőle -, teljesen hozzászoktam, hogy egy rövidebb út 30-40 percig is eltartott. 

A jegyek árát zónák szerint határozták meg. A legolcsóbb jegy, amit én fizettem, 3 yuan = 120 Ft volt, a legdrágább 11 yuanbe került, amikor kimentünk az egyik vízi városba, ahová több mint 1 órán keresztül vezetett az út. Természetesen, mint Kínában mindent, a közlekedési jegyet is lehet a telefonon tárolni, olyankor egy qr-kóddal lehet belépni a metrókapun. Heti vagy havi bérlet nem kapható. Én vettem egy metrókártyát, ami 20 yuan = 800 Ft volt, amit akár vissza is lehet váltani és akkor visszaadják a pénzt. Én ezt láttam a legkényelmesebbnek, hiszen előre tudtam rátölteni pénzt. Pár barátom kint azt mondta, nekik ez nem éri meg (?)..:D, és minden egyes alkalommal, amikor utazni akartak, az automatából vettek arra az útra szóló jegyet. Sok olyan gép volt, amelyek csak aprópénzzel működtek, de a legtöbb automata elfogadta a papírpénzt is. Ha ezt az utóbbi gépet használtuk, ki kellett választanunk az úti célt, hogy hol fogunk leszállni, és az alapján adta a jegyet.

Én a kártyámat fel tudtam tölteni az információs pultnál, valamint volt egy gép, ahol a telefonomon lévő applikácókkal - AliPay, Wechat - 1 perc alatt raktam rá egy újabb összeget, valamint azt is meg tudtam nézni, még mennyi pénz van a kártyámon.

Minden metróbejáratnál van egy olyan „szigorú” biztonsági ellenőrzés, mint a repülőtereken: a szalagra rá kell tennünk a táskánkat, amit aztán átvilágítanak. A kis táskákért nem nagyon szóltak, de a nagyobb kézi táskákat és a hátizsákokat rá kellett raknunk a futószalagra. Hiába a modernizálás, több ember is intézkedett az átvilágításnál, bizonyítva azt a tételt, hogy Kínában, főleg a nagyvárosokban igyekeznek minimális szinten tartani a munkanélküliséget: az ellenőrzéskor ketten álltak a szalag mellett, s ők csak azt mondogatták egyesével mindenkinek, hogy a táskát tegyék le. További 4-6 biztonsági ember ült vagy állt a monitor előtt, de a legtöbbször ők is inkább beszélgettek, vagy láttam arra is példát, hogy éppen elszunyókáltak. A biztonsági ellenőrzés után kellett lehúzunk a belépőkártyánkat, így tudtunk tulajdonképpen bemenni egy kis kapun a hatalmas metróállomásra. Szerencsére minden jól ki van írva kínaiul és angolul egyaránt, így az idegeneknek is könnyű tájékozódniuk. A biztonság érdekében minden egyes helyen üvegfal választotta el a síneket és a peronokat. A járólapra felfestették, hogy az ajtó két oldalán kell várakozniuk a felszállóknak, középen pedig a leszállók számára kell kihagyni a helyet... Na, talán mondanom sem kell, hogy a valóságban ez sosem így történt. Még ha néha be is álltak egy sorba várakozás közben a felszállók, amikor kinyílt a metró ajtaja, mindenki egyszerre megindult nem törődve a kijelölt útvonallal, s bizony igen csak akadályozták  egymást. Mivel a leszállók és a felszállók egyszerre indultak meg, se ki, se be nem sikerült menni. Csúcsforgalomban - reggel és délután - tele van az egész metró emberekkel, heringekként álltunk egymás mellett. Leszálláskor gyakran a teljes erőmet be kellett vetnem, hogy lejussak, hiszen maguktól nem nagyon álltak félre. Sokszor volt, hogy lesték már kintről az ülőhelyeket, és szinte futottak fel a járműre, hogy gyorsan le tudjanak ülni. Az is biztos azonban, hogy az idősebb generációnak szó nélkül, kérés nélkül átadják a fiatalok a helyüket - ugyanis Kínában nagyon tisztelik az idősebbeket. 

Motorosok

Egy dolog volt, ami az első perctől kezdve nagyon idegesített a városban: a járdán közlekedő motorosok. Pont ott a sulink mellett rengetegen közlekedtek így, főleg az ételfutárok. A legrosszabb az volt, hogy annyira halkan jöttek, hogy sosem lehetett meghallani őket, csak az utolsó pillanatban sikerült elugrani előlük.

Alapból rengetegen közlekednek kint motorral, mindenféle kabátjuk van (akár még ketten is elférnek egy alatt :D), hogy ne fázzanak és esőben ne ázzanak el. Volt, hogy hárman is utaztak egy motoron: anya, apa, gyerek. Gyakran még a kutyát is ráállították és úgy közlekedtek.  

Biciklisek

Itthon nagyon szeretek biciklizni és kint is sokáig szemezgettem vele, azonban annyira összevisszaság volt - mindenki ment, amerre látott -, hogy egyedül nem mertem kerékpározni. A város minden pontján vannak biciklik, jelezve, hogy milyen népszerű közlekedési eszközök.  Ráadásul még kölcsönözni is lehet kerékpárokat. Nagyon tetszett, hogy több olyan biciklitársaság is van, mint itthon a Bubi, csak ezerszer egyszerűbb a kölcsönzés menete. Először egy rosszabb társaságot fogtam ki, ahol még kauciót is kellett befizetnem (sajnos, ezt már vissza se kaptam). Sokkal szimpatikusabb volt a Mobike kölcsönző társaság, a barátnőm az ő biciklijüket használta, sok újabb típusú biciklijük van. A regisztráció a mobil app-on keresztül lehetséges, ahova le kellett fotózni az útlevelünket, meg magunkról is kellett egy fotó, így azonosított be (valamiért nekem sosem engedte). Végül november végén derült ki számomra, hogy az AliPay alkalmazásban is van egy lehetőség, konkrétan egy hónapra 400 Ft (!) a díj és annyit közlekedem vele, amennyit csak akarok. Így ezek után már csak ezt használtam. Az appal be tudtam szkennelni a biciklin lévő Qr kódot, és ezzel kinyílt a zár. Amikor befejeztem a biciklizést csak vissza kellett zárnom a lakatot, az applikáció meg érzékelte, hogy befejeztem az utat. Először a lengyel barátnőmmel, Aniaval indultam el biciklizni, mivel ő már elég jártas volt ezen a téren, így bátran mentem utána. Később már egyedül is elmentem biciklivel a városba.  Nagyon élveztem, hogy gyorsan felvettem sanghaj ritmusát és az ott élő emberek közlekedési szokásait. Az utak szélén közlekedtem a rengeteg kerékpárossal együtt, autók suhantak el mellettünk, de balesetet egyszer sem láttam.

Busz

A buszhálózat is jól kiépített Sanghajban, bár én nem túl gyakran használtam. Volt egy gyors buszjáratvonal a sulinál, amivel egyenesen a Bundhoz jutottunk. A jegy ára 2 yuan volt mindig, akkor is, ha egy megállót mentünk, s akkor is, ha tizet. Modern buszok voltak, s mindegyik buszon az utastérben hátul volt még egy alkalmazott, aki bemondta a megállókat, beljebb terelte az embereket, s jelezte a sofőrnek, hogy mindenki felszállt vagy leszállt, vagyis, hogy indulhat tovább a busz. 

Riksa

Eddig csak Budapesten, a Bazilika előtt láttam riksázókat…:D de ha már kint voltam Ázsiában, azért rajta volt a listán, hogy jó lenne riksával is utazni majd egyszer. 

Az egyik buli után éppen taxit akartunk fogni. Ezt mindig úgy csináltuk, hogy kicsit arrébb sétáltunk a buli helyszínétől, hiszen ilyenkor a környéken nagyon sok “fekete” taxis volt, akik dupla vagy tripla áron akartak minket hazavinni. Azon az estén is így tettünk: elindultunk gyalog, majd láttuk, hogy egy társaság riksázik. Máris felcsillant a szemem, hogy hát nekünk is így kellene hazamennünk. Éppen arra jött egy másik riksás, aki meg is állt mellettünk. Megbeszéltük vele, hogy a Jiaotong egyetemhez mennénk először, utána meg még a Donghua-hoz. Fel is szálltunk, azonban a riksa két személyre volt “kényelmesen” kitalálva, mi pedig hárman voltunk. Szóval, hogy ne essek le, konkrétan a csípőmet odatámasztottam a riksa oldalkapaszkodójába, majd jó erősen fogtam a sofőr ülését, hogy nehogy a végén a földön kössek ki. Annyira adta neki a gázt a srác, szerintem padlógázzal mentünk, mégis alig bírt menni a riksa velünk. Fáradhatatlanul csak nyomta és nyomta a gázpedált, és 4-5 percenként megkérdezte, hogy sok van-e még hátra? :D A riksa alig bírt menni, a riksás is szenvedett, de mi nagyon jól szórakoztunk. A Jiaotong egyetemig sikeresen eljutottunk, de ott inkább úgy döntöttem, hogy fogok egy taxit és azzal megyek tovább az én kolimhoz, mert úgy biztosabban hazajutok :D:D 

Taxi

Nagyon sok taxitársaság van Sanghajban, éppen ezért nagyon kellett figyelni, hogy olyan taxiba üljünk be, ami óra szerint méri a szolgáltatás költségét.  A legtöbbször esténként taxiztunk, amikor mentünk bulizni. Esténként az óra 21-22 =840-880FT yuanről indult, de az az érdekes, hogy olyan 5 percig még alapálláson állt és csak utána kezdett emelkedni az ár. Napközben 16=640FT yuan volt az alapdíj, vagyis mondhatni, hogy aránylag elég olcsón lehetett a városban taxizni.

Nagyon jól lehet gyakorolni a kínait is, a legtöbb sofőr szívesen beszélgetett velünk. Wechat és Alipay applikáción belül is lehet hívni, de én leggyakrabban mindig leintettem a sofőröket. Természetesen a legtöbbször itt is ezzel a két applikációval fizettünk. Nagyon ritkán használtam készpénzt, legfeljebb csak akkor, ha lemerült a telefonom. 

Párszor jártunk úgy, hogy egy olyan taxis állt meg, aki a duplájáért akart hazavinni. Volt is egy olyan sztori, hogy az egyik hajnalban csak ilyenek álltak meg, akik 100 yuant mondtak, hogy hazavisznek (közben kb. 30 yuan lett volna). Majd jött egy újabb taxis, aki azt mondta, hogy óra szerint méri. Beültünk, majd közölte, hogy akkor 100 yuan, okés? Már szálltunk volna ki, amikor nevetve megszólalt, hogy jaj, csak viccelt. Tíz kocsi után már nem volt olyan vicces :D. Szilveszterkor volt még extra nehéz kocsit fogni, hogy hazajussunk. Akkor is az összes feketetaxi volt, aki megállt: 100-nál több yuanért akartak fuvarozni bennünket. Nagyon sok ideig próbálkoztunk, de végül egy ilyennel kellett hazaindulnunk: már annak is örültünk, hogy végül találtunk egy olyat, aki ,,csak" 80 yuanért vitt minket haza. 

Didi

A Didi hasonló, mint az Uber. Van saját applikációja is, de én legtöbbször Wechaten vagy Alipayen rendeltem. Előre megadtam, hogy hová megyek, és máris kiírta, mennyibe fog kerülni az út és azonnal előre ki is fizettem. Lehetőség volt előre lefoglalni a kocsit, meg tudtam adni, hogy melyik nap szeretnék utazni és hány órakor indulnék. A Didit leginkább akkor választottam, ha hosszabb útra indultam Ilyen volt, amikor Federer és Djokovics teniszezők mérkőzésére utaztam a város másik végében található stadionba.  Párszor jártam úgy, hogy nem volt kocsi abban az időpontban, olyankor a pénzt visszaküldték. A Didinél ki lehetett választani, hogy egyedül utazom vagy akár megoszthatom mással is a költségeket. Amikor az előbb említett teniszmeccsről mentem haza, csak a több utas módot tudtam választani: ketten voltunk a kocsiban, először hazavittük a másik lányt és utána én következtem. Ez időben hosszabb, de olcsóbb volt. A Didinél még azt is ki lehet választani, ha luxus autóval szeretne utazni az utas.

Gyorsvonat

Pekingbe utaztam a gyorsvonattal, ami tényleg gyors, hiszen a közel 1500 km távolságot Peking és Sanghaj között 4.5 óra alatt tette meg. A vonat maximálisan 380km/h sebességgel tud menni, mi átlagosan olyan 350 km/h sebességgel mentünk.  Nagyon tiszta volt és kényelmes. Mintha egy repülőn lettem volna: hátradönthetőek voltak az ülések, lehetett ételt és italt is venni a kis kocsiról. Egyes ülések átalakíthatóak, pontosabban forgathatóak voltak, így az egymással szembefordított 3+3 ülésből a menetiránynak megfelelő két hármast is tudtak csinálni. 

Mind a két városnak az állomása olyan volt, mint egy reptér. A sanghaji állomáson úgy mehettünk a peronhoz, hogy leellenőrizték jegyünket, és utána a mozgólépcső már ahhoz a vágányhoz vezetett, ahol állt a Pekingbe tartó vonat. Érdekes volt, hogy 8 órakor indult a vonat és 7.45 óra körül kezdték beengedni az embereket és ellenőrizni a jegyeket, de 8 órakor pontosan elindultunk. 

Komp

Sanghaj folyóján, a Huangpu folyón keresztül a Bundról 10 perces kompúttal lehetett átjutni a szemben lévő Putongra.  A kompjegy 2 yuanba került, ezért az összegért műanyag zsetont kaptunk, amit a bejáratnál be kellett dobni egy perselybe.  Kétszer utaztam a kompon, de mind a kétszer nagyon hangulatos volt. Egy jó közlekedési mód akkor, ha nem szeretnénk ismét a föld alatt közlekedni, hogy átjuthassunk a folyó túloldalára.